2020. május 2., szombat

Színésznők karanténban: Dunai Csenge


Dunai Csenge, a Győri Nemzeti Színház színésznője is nyilatkozott megkeresésemre az önkéntes karanténból.

 



Hogyan éled meg a jelenleg kialakult helyzetet? 
 
Ami az ember számára ismeretlen, az mindig ijesztő. Ez a mostani helyzet számunkra teljesen idegen, ezáltal nem tudjuk, hogyan kell jól kezelni, hogyan kell jól használni a hirtelen ránk szakadt, a négy fal között töltött időt. 

Mivel telnek a napjaid az önkéntes karanténban? 
Az én legnagyobb problémám, és talán ezt többen tapasztalják, hogy az otthon, mint fogalom és mint hely, úgymond a szabadidő és a pihenés helyszíne alap esetben. Oda mindig valamely tennivaló után térünk haza megfáradtan pihenni, kikapcsolódni, feltöltődni. Tehát az idegrendszerünk arra van beállítva, hogy az otthon  – persze a házimunkán és a főzésen kívül- a pihenésről szól. 
Na most, ebben a helyzetben pedig ahhoz, hogy az idegrendszerünk kellően elfáradjon, ahogy az a szervezetünk számára megszokott, és egy kiadósat pihenhessünk, a legszükségesebb hozzávalók, a tennivaló, a munka, az ide-oda rohanás hiányzik a legjobban az életünkből jelen esetben. Persze az ember ideig-óráig feltalálja magát, talál magának tennivalót. Nekem is az első dolgom volt március 12-én a nagytakarítás. Na de ezt nem csinálod utána minden nap. 

                         Dunai Csenge, Heltai Jenő: A tündérlaki lányok című előadásban, a Győri Nemzeti Színházban                       Fotó: Csobay Dániel fotográfus

Aztán szépen lassan észrevettem magamon, hogy nem fáradok el eléggé, ezért nem bírok éjszaka aludni. Nem fizikálisan, sokkal inkább szellemileg. Az idegrendszerem a megszokotthoz képest nincsen eléggé lefárasztva, használva. Ehhez szorosan hozzá tartozik az is, hogy nincsen időbeosztásunk, és ebből adódik, hogy elkezdünk Pató Pál úrként viselkedni. Legalábbis én ezt tapasztaltam magamon, hogy semmihez nincsen kedvem és erőm se, nem tudom magam rávenni itthon semmilyen aktív tevékenységre. És ha valami eszembe is jut, amit kellene/lehetne csinálni, akkor jön a Pató Pál úr effektus.
Ami nekem a legjobban hiányzik az a mozgás. A szervezetem igényli és mivel rájöttem, hogy valamiféle rendszert mégiscsak muszáj lenne kialakítanom saját magam számára, ezért kitaláltam, hogy minden nap edzem délután 6-órától. Ez sokat segített rajtam, lett rendszer, lett időbeosztás, el is fáradtam, jobban ment este az alvás is.
Édesanyámmal sokszor eljárunk sétálni, ami legalább 2 óra hosszát vesz igénybe általában, ha ez nincsen, akkor a kertben szoktunk tollaslabdázni.
Kisgyerek voltam, amikor a kutyánk elment, és én azóta többször is szerettem volna háziállatot magam mellé, de mindig arra jutottam, hogy a színház mellett nem tudnám megadni neki azt, amire szüksége van. Most pont meg tudnám adni, és nagyon hiányzik, hogy nincsen.
Azt élvezem, hogy lehetőségem van sok filmet és sorozatot megismerni, illetve rengeteget tudok olvasni és persze a főzéssel kapcsolatos hiányosságokat pótolni. 
Próbálom egyre kevesebbet a kezembe venni a telefont és olvasgatni, hogy mi folyik a Facebookon vagy akár a hírportálokon, mert azt tapasztaltam, hogy ezektől az információktól egyre csak feszültebbé és elkeseredettebbé váltam.
Azt gondolom, most mindenkinek nehéz. Van, akit kevésbé érint, és van akit a legjobban, de nem érdemes senkiével összehasonlítani a saját helyzetünket, mert nem segít rajtunk. Bízom benne, hogy ezek után sokkal inkább fogjuk tudni majd értékelni az ölelést, az együtt töltött időt és a kapcsolatainkat. Nagy reményeket fűzök ahhoz is, hogy ebben a válságos időszakban az emberi kapcsolatok mélyebbre tudnak fűződni és a sok SMS, Messenger üzenet és telefonhívás után majd nagyra értékeljük a személyes találkozásokat, és az élet apró örömei óriássá növik ki magukat. 

Úgy legyen! Köszönöm,hogy meséltél és elmondtad a gondolataidat! 
Én köszönöm, hogy megkerestél! 


Szerkesztette: Csobay Dániel
Főkép: Győri Nemzeti Színház- Fehér Alexandra
Fotó: Csobay Dániel fotográfus

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése