2020. április 30., csütörtök

Bende Ildikó őszintén, az önkéntes karanténból


Bende Ildikó, Aase-díjas színésznő, a Győri Nemzeti Színház művésze és örökös tagja, telefonon osztotta meg velem a gondolatait. 


Ildikóról tudni kell, hogy Kecskeméten született, 1963-ban a Tanárképző Főiskolán diplomázott, rövid ideig Somogyjádon tanított. 1964-ben Kaposváron a Csiky Gergely Színházban kezdte pályáját, ahol volt súgó, tánckari tag és segédszínész is. Shakespeare: Vihar című drámájában Ariel szerepében debütált, mint színésznő. 1966-tól a kecskeméti Katona József Színház színésznője volt. 46 éve, 1974-től a győri Kisfaludy Színház, illetve a Győri Nemzeti Színház művésze.  A győri József Attila Művelődési Ház bábszínházának alapító tagja. Játszik a Holle Anyó Gyermekszínházban is. Vendégként fellépett a győri Vaskakas Bábszínházban, a Gózon Gyula Kamaraszínházban, a székesfehérvári Vörösmarty Színházban és a tatabányai Jászai Mari Színházban is. Az Aase-díjat 2006-banvehette át. 

Kedves Ildikó! Szeretettel érdeklődöm, hogyan telnek a napjai az önkéntes karanténban, hogy tetszik lenni? 

Semmi színészi rájátszást nem engedhetek meg magamnak, őszinte szívből örülök, hogy felhívtál, Dani!                                                                                                                            Az elmúlt hetekről úgy szabad beszélni, hogy nem fényezi saját magát, sem a gondolatait az ember. Én egyetlen közösségi oldalon nem vagyok fent, tudatosan nem akarok érteni hozzá, mert jobban hiszek abban, ha beszélgetünk és időnként hallom a Te hangodat. Nem szeretem látni ezeket az eltorzult arcokat, akik magyarázzák, mit, hogyan kell csinálni, mert ezek nem azok az arcok, amiket én szeretnék látni. Nagyon sok minden bánt abban, ami körülöttünk van. Még kutyasétáltatás közben is csak egy szemet látok. A maszk miatt a régi ismerősöket szinte alig ismerhetjük fel, nem mosolygunk, vagy nem látjuk. Pedig én, még az idegenekre is rá szoktam mosolyogni. Nekem ez most annyira hiányzik, hogy ha ez így maradna mindörökre, ebben én nem szeretnék élni. Nem tudom elviselni, hogy az emberek álarc mögé bújjanak.                                                                                                                    Ezt viselem a legnehezebben. 77 éves vagyok, ahhoz sem szeretnék hozzászokni - és ezt mondhatom a többi 65 év feletti kortársam nevében is, hiszen sokakkal beszélgetek-, hogy egyfajta kirekesztésben legyünk a korosztályunk érdekében.
A mi érdekünkbe történik az, hogy nem találkozhatok az unokámmal, aki 9 éves nem dögönyözhetem meg, messziről kerülnek el bennünket az emberek, hogy nem beszélgethetünk egymással? Ezt büntetésnek érzem, amit azzal a jelszóval is nehéz elfogadni, hogy „ez a mi érdekünkben történik.” Ez az öregeknek inkább lelki sérülést okoz.    A minap találkoztam egy idős hölggyel, aki épp a temetőből jött, és elvesztette a férjét. Azt mondta nekem: „De nektek legalább van kutyátok…!” Nem, hogy „van férjem.” Érted ennek a tragédiáját? 

Hogyne érteném! Borzasztó, szomorú! 

Fiatalokkal is találkoztam, amikor kutyát sétáltattam, és azt is tapasztaltam, hogy nem mindenki kerüli el az öregeket, mert többen szeretettel üdvözöltek. Tudom, hogy nem mindenkinek fog tetszeni, hogy a Bende Ildikó elmondta ezt, de mivel megkérdezted, miért hazudjak.

Bende Ildikó és Bede- Fazekas Csaba, a Győri Nemzeti Színház művészei és örökös tagjai A király beszéde előadásban  Fotó: Csobay Dániel fotográfus
 

Rosszabb perceimben azért vagyok lehangolódott, mert nehezen viselem ezt az elválasztottságot, amit megélek, és amit látok ismerősökön is. Az előadások elmaradását már nem is figyelem. Márciusban, amikor pánikszerűen abbamaradtak a próbák, előadások, hónap végéig még figyeltem, milyen előadásom lenne, vagy amikor a „Leander és lenszirom” bemutatónk lett volna… Április elejétől már nem követem.  Ami a legborzasztóbb, hogy nem is látom, egyenlőre senki sem látja mikor lesz ennek folytatása.
Még egy vele járó plusz félelmem van, nem az hogy mikorra múlik el a járvány, hanem az, hogy azt mondják, bizonyos koron felül nem is kell, hogy játszanak a színészek, nem lesz ránk szükség. Rémálmomban benne van ez is.
Alapvetően vidám, jókedvű, optimista ember vagyok, mindig ilyen voltam, kisgyereknek is, szegénységbe, a bajban mindig megpróbáltam továbblépni. Biztos vagyok benne, hogy most is lesz még jó.

                                                    Bende Ildikó, A padlás című előadásban, Mamóka szerepében                                         Fotó: Győri Nemzeti Színház- Fehér Alexandra
 
Mi már az életből kifelé megyünk, és eddig is, amikor rossz kedvem volt, mindig azzal takaróztam, milyen jó, hogy színész vagyok.  Ha csak egy ilyen kicsike színésze is ennek a győri társulatnak, ahova tartozom. Ahova bemehetek, vagy csak a portát felhívom, megkérdezem „mi újság van”, és ahol még számítanak rám, hála a jó Istennek.
Soha nem is nézem a színházi szerepeknek a mennyiségét, a súlyát, már csak az, hogy ott bent lehetek, végtelen boldogságot szerez.  Ezt a szeretetet megpróbálom meghálálni.
A velem egykorú, vagy nálam idősebb színészóriásoknál azt látom, hogy amíg egy színész nem felejti el egy mondatát sem, addig talán úgy kéne élnie, mint Moliere-nek. A színpadon meghalni, az a legszebb. Imádott Balla Icámat akarom említeni, Áts Gyuszit, aki rákos beteg volt, nagyon- nagyon rosszul volt, mégis játszani, élni akart. 

Áts Gyula színművész még az Aranycsapat című előadásban, a Győri Nemzeti Színházban. Isten nyugosztalja!                Fotó: Győri Nemzeti Színház


„Tudod Danikám! Sokszor azon gondolkodom, mi lesz, ha az esetleges megszorítások miatt hanyagolniuk kell, ha nem játszhatok. Nekem az lesz a végem.”         

Harmadik unokám idén érettségizik Budapesten, nem lesz ballagása, nincsen tablójuk, nem lesz szerenád,ez most mind kimarad az életükből, nagyon átérzem. Remélem, hogy a ti életetekben már nem lesz több ilyen. 
Egyébként, hála Istennek él a párom, Laci bácsi. (Takács László, a Győri Nemzeti Színház egykori ügyvezető- igazgatója- a szerk.)  Nagyon remélem, hogy minél előbb tudunk találkozni a nézőkkel is. Tudom, hogy szeretnek bennünket. A színházat soha nem fogja pótolni semmi, mert onnan lehet érzelmi kötődést kapni.  Jó visszanézni, nosztalgiázni.
„De Danikám! Ez nem adja vissza azt az élményt, amikor ott játszol a közönségnek, és ahogy a közönség téged néz! Hiszek a színház jövőjében, hogy a nézők áldoznak erre és eljönnek!” – zárta gondolatait Bende Ildikó
„Örülök Danikám, hogy a szíveden viseled ezt a témát is!”

Köszönöm a beszélgetést Ildikó és jó egészséget kívánok! 
Én is köszönöm, örülök, hogy felhívtál! 


Szerkesztette: Csobay Dániel
Fotók: Győri Nemzeti Színház - Fehér Alexandra; Csobay Dániel fotográfus
 


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése